Versenyek - Erste Tour Szerencs
Versenybeszámoló
Erste Tour Szerencs: élmények az élmezőny belvilágából
Középtávfutóként számtalan valódi tömegrendezvényen fordultam meg a múltban, talán emiatt is lehet, hogy sokat gondolkoztam a futás és a kerékpársport közti hasonlóságokon és különbségeken. Valójában hasonlóság nem túl sok van, ellenben markáns különbség annál több. Hosszan lehetne sorolni, de most csupán egyetlen egyet emelnék ki: a rajt hangulata, illetve saját lelkiállapotom a rajt előtt közvetlenül…
Egy futóverseny rajtvonala mögé felsorakozván ritka az a sportoló, aki túlstresszelné magát, hiszen milyen balszerencsés dolog történhet a startpisztoly eldördülése után? Megbotlok a saját lábamban? Kioldódik a duplán csomózott cipőfűzőm? Ezzel szemben egy bringaverseny rajtja előtt a levegőben szinte harapni lehet feszültséget. Ugyebár már eleve nem mindegy, a mezőnyön belül hová áll be az ember, már ezen is sok minden múlhat – ez pedig olykor szerencse dolga is. A pedálba belépés normális esetben álmomból felébresztve is megy, de rajt esetén olykor elbizonytalanodok. Vagy ha nekem sikerül is, lehetséges, hogy az előttem állók valamelyikének éppen nem… Meg ha jól belegondol az ember, hogy hány órányi és milyen jellegű szenvedés vár rá, már attól is kirázza a hideg. Kiélezett, veszélyes helyzetek, megúszás, leszakadás, felzárkózás, eléhezés, kiszáradás bármi. Kell ez nekünk? Hát persze, hogy kell… Hogy miért? Talán, mert e nélkül az élet olyan egyhangú lenne – szerintem.
Elég az hozzá, nem vagyok éppenséggel nyugodt rajtoló, bár ez az idő előre haladtával azért lényegesen javult. Emlékszem, serdülő versenyzőként a versenydrukk és a rajtpara jelei már a versenyközpont 20 km-es körzetét elérve, a rajt előtt órákkal is jelentkeztek.
Most éppen olyan közepesen vagyok nyugodt avagy izgatott – ahonnan éppen nézzük. Az Erste Tour Szerencs rajtvonala mögött állok többedmagammal, és a rajtjelre várunk. Meg is kapjuk nemsokára, jellege pedig adrenalinfröccsként hat: pisztoly helyett rendhagyó módon ágyút sütnek el a mezőny tiszteletére, a tömeg pedig nekilódul, és maga mögött hagyja a szerencsi városházát.
Az első stáció sikeresen letudva: könnyed, lendületes rajtolás, pedálba lépési komplikáció nélkül, és szerencsére ezzel másoknak sem volt gondja előttem. Ekkor még nem is sejtem, hogy izgalmakban nem túl szegényes verseny elé nézek, ellenben megszakadni nem feltétlenül fogok.
Bekecset elhagyva a kör legjelentősebb emelkedőjéhez érkezve már kijut mindenből: egy sporttárs elakad egy út közepén elhelyezkedő kátyúban, kulacs gurul, bringás szinte a mezőny közepén megáll, én meg balról kerülök, úgy hogy fél centin múlik a nyeregben maradásom. Ekkor az adrenalinszintem pillanatok alatt hatalmas magasságokba kúszik, a mezőny közben felrántja magát az első kisebb puklin. Aztán megkezdődik a komolyabb mászás, és elgondolkozom rajta, hogy – az alapos bemelegítés ellenére – ez most annyira nem esik jól, hogy legszívesebben megfordulnék és hazamennék. Éppen azt kalkulálom, mennyit lehetne kaszálni a bringámért a használtcikk-piacon, amikor ismét forró helyzet adódik, ezúttal balról. A leterelt, álló járművek miatt jobbra húzódó mezőnyben valaki hírtelen mozdulatot tesz, és máris kártyavárként omlik balról jobbra az egész csapat. A bukásnak pont a jobb szélét kapom el, éppen nem kell a füves árokpartra lehajtanom, de az utolsó pillanatig nem lehetek biztos benne, hogy nem esek el, egy balról nekem csapódó bringa vagy bringás jóvoltából. Szerencsére megúszom – és még mindig csak a hetedik kilométernél tartunk…
Az ilyen jellegű versenybalesetek elkerülésére nem lehet jó receptet adni. Mondhatnám, hogy a mezőnyversenyek legelején, amikor még nagy a boly, nem érdemes a bal oldalon haladni, hiszen ha áll valami jármű ott, akkor mindig lesz valami kavarodás. Mondhatnám, de eszembe jut az eset, amikor hasonló szituációban egyszer mégis a jobb sávban következett be a bukás, sajnos pontosan előttem. Talán az lehet a megoldás, hogy mindig a boly elején érdemes helyezkedni, ott kevesebb baj érheti az embert – persze ehhez erőnlét is kéne, ami nem feltétlenül a sajátom.
No, lényeg a lényeg, ez a szerencsétlen baleset megfelezi a mezőnyt: aki elöl van, vagy ki tudta a pórul jártakat kerülni és felért a bolyra, az tovább játszhat, aki nem, az már csak az üldözőbolyban folytathatja tovább, győzelmi esélyek nélkül. Szerencsére sikerül kerülnöm, és néhány erőteljesebb forgatás után már ismét az élboly biztonságot és túlélést jelentő szélárnyékában utazhatok.
Érdekes technikával küzdöm le az emelkedőt. Mivel a táv elején a tempó amúgy is magas, emellett bármikor lehet számítani szökésekre, tempóváltásokra, ezért nagytányéron hagyom a láncot. Emellett a kis- és nagytányér közti váltogatással sem szeretnék időt veszíteni. No meg Andy Schleck óta amúgy is tudjuk, hogy egy tökéletesen beállított váltórendszer is megtréfálhatja az embert terhelés alatti váltás esetén. Ellenben eldöntöm, hogy a hátralévő két körben ezt a nagytányéros hegymászást nem fogom erőltetni. No nem azért, mert zavarna, ha keresztben áll a lánc, hanem azért, mert érzem, sokat kivett belőlem ez most is, később még fáradtabban pedig még többet ki fog.
A „hegytetőre” érés után vad lejtőzésbe kezd a mezőny, elindulnak az első komolyabb akciók, a tempó változó, de általánosságban véve magas. Kapaszkodom hát rendesen, és közben arra gondolok, vajon Monokon, a lejtő alján a sávnyi széles lefolyórács jelentette veszélyt hogyan küszöbölik ki a rendezők. A megoldás kulcsára nem sokáig kell várni, ugyanis a sebesen érkező mezőnyt zászlóval és síppal felszerelt biztosító emberek terelik át egy kanyar erejéig a bal oldali sávba, ahonnan lendületes kigyorsítással menekül tovább a csapat Golop irányába.
Golopon a Kastély mellett következik a pálya egyik legrosszabb útminőségű szakasza, talán éppen ezen gondolkozom el egy kicsit jobban, ugyanis sikerül leakadnom az időközben rétestészta-szerűen nyúló élbolyról. Rátekintek a komputerre: a 14. kilométernél tartunk. Hát, kellemetlen lenne, ha csak eddig bírtam volna… Rákapcsolok hát, és a gödrök felett repkedve felérek az időközben kicsit összébb rázódott társaságra. Nem hátrány egyébként, ha az ember be tud adni néhány triálos trükköt is: például a két kerékkel ugratás az országúti alapműveltség része kell, hogy legyen hazai útjaink esetében. Ezzel viszont a kátyúkban bővelkedő útszakaszokat szerencsére magunk mögött is hagytuk.
Időközben néhány cseppből arra lehet következtetni, hogy akár eső is lehet, és valóban, nemsokára már közepes intenzitású zuhéban hajt a társaság. A tempón és a harci kedven azonban ez egyáltalán nem látszik. Ekkor jöttem rá, hogy elkövettem egy súlyos hibát: optimista módon a verőfényes napsütésben ideális sötétített lencsémet hagytam a szemüvegemben. A sötét lencse meg a ráfröccsenő sáros víz így együtt azt eredményezi, hogy alig látok valamit. Ha leveszem, úgy sem jó, akkor meg közvetlenül a szemembe fröcsögő víztől vagyok hátrányos helyzetű. Kellemetlen helyzet, annyi bizonyos.
A Szerencsre bevezető lejtőt is a vízibiciklizés jegyében abszolváljuk, miközben a többségnél lassabban gurulok le a boly végén, igyekszem memorizálni a két kanyart, amelyeknek bevétele majd az utolsó körben sorsdöntő lehet. A másodikon – mely a célegyenesbe fordít – nehéz lesz jelentősebb lassítás nélkül befordulni. A nagy matekozásban ismét egy kicsit megúszok, de a célkapu után nem sokkal visszaugrok az élre. Valójában már most is nagyon elégedett vagyok magammal, hiszen egy kört máris sikerült túlélnem. Ellenben még további kettő hátra van, ez pedig némileg nyugtalanít…
Bekecs után immár másodszor a hegynek fordulva egyből kapcsolom a kistányért elöl, és intenzív pörgetésbe kezdek. A hegymenet végén meglódul az eleje, és igen kemény 5-600 métert élek át. A tempó fizikailag olykor már-már a teljesítőképességem határait súrolja, de fejben nem adom fel. Ismét kiderül, hogy a gyengécske hardver is csodákra képes olykor, ha jó szoftverrel párosítják. És a számítás bejön: ezt a tempóváltást túlélve a második körön semmi jelentős dolog nem történik, leszámítva egy komolynak tűnő magányos szökést, amire sokáig nem mozdul rá igazából senki, de nemsokára mégis újra a bolyba olvad a próbálkozó.
Ismét átrobogunk a célkapu alatt, eltelt immár 54 kilométer, aránylag egyben vagyok, és ha lehet még elégedettebb. Még további nyolc kilométert kell túlélni, ha az megvan, akkor már nagy valószínűséggel megjövök az élbollyal. A hegymenet ismét kemény, de most már tudom, hogy túlélhető, így tartom magamat keményen. Utána azonban elszabadul a pokol és sosem látott mértékben indul be az akciózás. Persze ekkor még nem is sejtem, hogy innen van még felfelé is, a legdurvább majd az utolsó 4-5 kilométer lesz.
Rátka előtt található a pálya utolsó, erősen kátyús útszakasza, egy 3-400 méteres összekötő egyenes. Közvetlenül előtte robbant valaki, így elsőnek rongyol be a kritikus aszfaltcsíkra. Jó taktika – gondolom, és eszembe jut a legnagyobb Paris-Roubaix menők bölcsessége, miszerint a pavékon (a klasszikus északi egynapos versenyek kockaköves, gyenge minőségű szakaszai) annak van a legnagyobb előnye, aki elsőként lép a kockakőre, ő ugyanis minden úthibát lát, megelőzni pedig szinte lehetetlen. A taktika ezúttal azonban nem válik be, hiszen szerencsére azért mégsem Roubaix-ben vagyunk.
Az utolsó 4 kilométeren hatalmas taktikai csata alakul ki. A különböző érdekcsoportok sorozatos szökési, robbantási kísérletei zilálják szét a mezőnyt, a boly tagjai bejátsszák szinte a teljes útpályát. Nincs könnyű dolga az összetett pillanatnyi éllovasának. Bár eddig folyamatosan kontrollálta a tempót és a mezőnyt, valamint sokat vállalt előnye megtartása érdekében, de az utolsó elnyújtott kaptatón nagyon úgy tűnik, hogy megadta magát. Most derül ki, hogy az első ránézésre nem is komoly, pár százalékos, alig két kilométeres emelkedő milyen meredek tud lenni így a legvégén…
A hátralévő táv csupán két kilométer, a sárga trikós előnye azonban alig több mint 30 másodperc, és az összetett szempontjából veszélyes versenyzők vannak pillanatnyilag az élen. Feszült pillanatok ezek, de jön a megváltó lejtő, az éllovas új erőre kap, és felzárkózik ellenfeleire – és meg is tartja összetett elsőségét a célig.
Miközben a valódi menők között ádáz küzdelem dúl, az utolsó lejtőn azon dilemmázom, hogy milyen taktikát válasszak. Nem túl jó lejtőzőként kockáztassak, és toljam lefelé a tőlem telhető maximummal – aztán vagy be tudok fordulni közben kétszer, vagy nem –, avagy a lejtőt nyomjam meg biztonsági üzemmódban, majd a célegyenesben pedig ahogyan alakul… A megoldás, amit választok egy köztes verzió lesz. Nem kockáztatok, de nem is megyek takarékon, viszont így is jelentős hátrányt gyűjtök a célegyenesbe fordító jobbkanyarig. Vagy mégsem? A kanyarban meglepő dolog történik: a komolyabb kockázatot vállalók egy nagyobb csoportjában kavarodás keletkezik, és a kanyarban egy kupacba zuhan a társaság jó része. Miután az átlagosnál bénábban szoktam kanyarodni, és az általam használt íveken kevesen haladnak, ezért könnyedén kerülöm el a kupacot jobbról – immár a harmadik előttem történő bukást túlélve. Ezután egy maximális erőkifejtéssel végzett sprinttel eredek a még befogható ellenfelek után – valójában a verseny során ez volt az egyetlen értékelhető önálló megmozdulásom…
A célban elégedetten töltöm magamba az ásványvizeket, és akkor sem leszek túlzottan szomorú, amikor kiderül, hogy a korcsoportos dobogó legalsó foka mindössze 4 másodpercre volt tőlem. Biztonsági üzemmódban, végig a szélárnyékot keresve, teljesen passzívan hajtottam végig a 81 kilométert, ami ennek ellenére feltételez némi erőnlétet, de nem igazán érdemeltem volna meg mindezért egy dobogós helyezést. Annak ellenben örültem, hogy idén ez már a második mezőnyversenyem, ahol végig bírtam menni az élbollyal, nekem pedig ennyi bőven elég a boldogsághoz. Talán jövőre egy kicsit megint jobban megy majd, legalábbis egész biztosan igyekezni fogok.
Találkozzunk a 2011-es Erste Touron!
Szöveg: Horváth Balázs